Azt gondolom, hogy az írás a mi legősibb, mégis legmodernebb kifejezési formánk. Akár egy versről, vagy fordulatos novelláról vagy a mindennapi érzéseink egyszerű, olykor kaotikus bejegyzésről egy naplóban, az írás a lélek tükre és egyben gyógyító erejű szertartás is.
Az írás nem csupán a tehetséges művészek kiváltsága. Nem kell mesterművet alkotni ahhoz, hogy értékes legyen.
A fejemben cikázó gondolatok gyakran gombolyagként gabalyodnak össze: a félelmek, a vágyak, a stressz és az emlékek egyszerre követelnek figyelmet. A káoszból sorok, a sorokból pedig írás lesz. Végre segít távolságot teremteni a problémáimtól.
Nekem az írás érzelmi szelep, kinyitom/becsukom/kinyitom/becsukom. Már tudom, hogy mindennapi nyomás, a kimondatlan sérelmek és a felgyülemlett feszültség mérgezővé válhat, ha bennem reked. Igy nekem a naplóírás egy biztonságos, ítélkezésmentes zóna, ahol teljesen őszinte lehetek. Nem kell megfelelnem senkinek, kiírhatom magamból a dühöt, a bánatot vagy éppen a túláradó örömet. Olvastam, hogy ez a fajta „érzelmi kiürítés” tehermentesíti az idegrendszert, csökkenti a szorongást, és bizonyítottan hozzájárul a mentális jóltéthez.
Az élet gyakran kiszámíthatatlan, nézz meg engem, sok minden felett nincs hatalmunk. Az írásban viszont mi vagyunk a teremtők. Egy üres papírlap vagy egy villogó monitor előtt mi irányítjuk a világot: szavakkal építhetünk újat, formálhatunk sorsokat, vagy adhatunk értelmet a számunkra nehéz élményeknek. Akár egy sor versben örökítjük meg a naplemente szépségét, akár egy elrontott novella-vázlatban keressük a karakterek hangját, vagy este a lámpa fényénél leírjuk a nap fájdalmait a naplónkba – az írás által önmagunkhoz érkezünk meg.
Megnyugtat, és emlékeztet arra,
hogy a történetünk fontos.
Íme pár sor melyben a szorongás szólal meg – nem mint ellenség, hanem mint egy túlbuzgó, aggodalmaskodó útitárs, aki görcsösen vigyázni akar rám, csak éppen rosszul méri fel az erőket.
Te azt hiszed, a szörny vagyok a
sarokban,
ki éjszaka a lélegzeted lesi.
Pedig én csak a pajzsod akartam
lenni,
a páncél, mit a világ ellen
feszítesz ki.
Túl sok a terhed. Tudom, jól
tudom.
Ezért remeg a kezem, mikor hozzád
érek.
Nem elvenni akarom a holnapot,
csak óvlak attól, ami fagyos és
hideg.
Nézz rám még egyszer, ne fuss el!
Nem harcolni jöttem.
Ha leülsz mellém, s meggyújtod a
lámpát,
talán én is elhagyom a félelem árnyát,
s holnapra csak csendes emlék
maradok,
ki vigyázott rád, míg aludtál,
szabadon.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.