2026. november 5., csütörtök

Kinek mi jelent egy vallomas


 Azt gondolom, hogy az írás a mi legősibb, mégis legmodernebb kifejezési formánk. Akár egy versről, vagy fordulatos novelláról vagy a mindennapi érzéseink egyszerű, olykor kaotikus bejegyzésről egy naplóban, az írás a lélek tükre és egyben gyógyító erejű szertartás is.

Az írás nem csupán a tehetséges művészek kiváltsága.  Nem kell mesterművet alkotni ahhoz, hogy értékes legyen.

A fejemben cikázó gondolatok gyakran gombolyagként gabalyodnak össze: a félelmek, a vágyak, a stressz és az emlékek egyszerre követelnek figyelmet. A káoszból sorok, a sorokból pedig írás lesz.  Végre segít távolságot teremteni a problémáimtól.

Nekem az írás érzelmi szelep, kinyitom/becsukom/kinyitom/becsukom.  Már tudom, hogy mindennapi nyomás, a kimondatlan sérelmek és a felgyülemlett feszültség mérgezővé válhat, ha bennem reked. Igy nekem a naplóírás egy biztonságos, ítélkezésmentes zóna, ahol teljesen őszinte lehetek.  Nem kell megfelelnem senkinek, kiírhatom magamból a dühöt, a bánatot vagy éppen a túláradó örömet. Olvastam, hogy ez a fajta „érzelmi kiürítés” tehermentesíti az idegrendszert, csökkenti a szorongást, és bizonyítottan hozzájárul a mentális jóltéthez.

Az élet gyakran kiszámíthatatlan, nézz meg engem, sok minden felett nincs hatalmunk. Az írásban viszont mi vagyunk a teremtők.  Egy üres papírlap vagy egy villogó monitor előtt mi irányítjuk a világot: szavakkal építhetünk újat, formálhatunk sorsokat, vagy adhatunk értelmet a számunkra nehéz élményeknek.  Akár egy sor versben örökítjük meg a naplemente szépségét, akár egy elrontott novella-vázlatban keressük a karakterek hangját, vagy este a lámpa fényénél leírjuk a nap fájdalmait a naplónkba – az írás által önmagunkhoz érkezünk meg.

Megnyugtat, és emlékeztet arra, hogy a történetünk fontos.

Íme pár sor melyben a szorongás szólal meg – nem mint ellenség, hanem mint egy túlbuzgó, aggodalmaskodó útitárs, aki görcsösen vigyázni akar rám, csak éppen rosszul méri fel az erőket.

Te azt hiszed, a szörny vagyok a sarokban,

ki éjszaka a lélegzeted lesi.

Pedig én csak a pajzsod akartam lenni,

a páncél, mit a világ ellen feszítesz ki.

 

Túl sok a terhed. Tudom, jól tudom.

Ezért remeg a kezem, mikor hozzád érek.

Nem elvenni akarom a holnapot,

csak óvlak attól, ami fagyos és hideg.

 

Nézz rám még egyszer, ne fuss el!

Nem harcolni jöttem.

Ha leülsz mellém, s meggyújtod a lámpát,

talán én is elhagyom a félelem árnyát,

s holnapra csak csendes emlék maradok,

ki vigyázott rád, míg aludtál, szabadon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

.