Ha vissza akarok tekinteni az elmult 7-8 évre még magam is meglepodom magamon. A legnagyobb megrazkodtatasom az eletemben amikor megkaptam a diagnozisom, hogy hamarabb es ugy halok meg ahogy nem szeretnek. De el kellett fogadni, hogy tovabb tudjak lépni. Nem a halaltol felek, az teny, az odavezeto utat gondoltam kegyetlennek. Ez alatt az ido alatt nagyon sokat tanultam magamrol, a lelkemrol, esz azt hogy a küzdéshez nem kellenek vegtagok( persze jo ha vannak). Hogy kuzdeni belolrol kell kezdeni, mert a léleknek kell megnyugodni és megerosodni. Ehhez ido kell, ami meg egeszseges embereknek is kevés van. Nekunk meg kevesebb. A betegseg barmi legyen is megtor, ätalakit, elfogadova tesz(csak a betegseggel szemben). Azt hogy meg itt vagyok az jo is meg nem is. Nem banom hogy itt vagyok, csak azt hogy teljes kiszolgaltatott helyzetben vagyok. De ezt is meg lehet szokni. Es miert nem banom hogy itt vagyok? Mert van ket tokeletes gyerekem, van egy tökéletesen tokeletes unokam, a " Mezei" csaladom apraja es nagyja, mind, mind annyira tökéletesek.
Azt nem tudtam hogy ennyire szeretek majd elni. Meg igy kiforditottan is, pedig ez mar masok szerint nem elet. Nekem az mert meg nagyon sok dolgom van. Az elso konyvem nyomdaban. A masodik konyv is javitasom alatt. Harmadszorra elkezdtem meseket irni. Bekuldtem egy meset egy palyazatra, majd meglatjuk.
Es ha mar vasarnap akkor setalni voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.