Mazochista lennék?

Néha elgondolkodom, hogy mazochista vagyok-e, amiért itt vagyok. Olyan világban élek, ahol lépten-nyomon magabiztos emberekbe botlom. Belőlük annyira hiányzik a minimális alázat is, hogy észre sem veszik: az a hatalmas mellény valójában egy teljesen hiányos önbecsülést akart eltakarni. Persze ezt maguknak sem ismernék be – helyette inkább úgy tesznek, mintha már a fizikai fájdalom is egy olyan luxuscikk lenne, amiért nekem külön belépőt kellene fizetnem.

Ezzel szemben a legszerényebb emberek, akiket ismerek, Őket nem zavarja a külvilág szánalmas zajongása, mert pontosan tisztában vannak a saját emberi értékükkel. Nincs mit bizonyítaniuk, és főleg nincs senki, akinek bizonygatniuk kellene bármit is. Igy nekem se.

Azt hiszem, az „érzelmek” és a „gondolatok” ugyanannak a selejtes érmének a két oldala. Nem állítom, hogy ez egy nagyszerű dolog, de megtanultam lenyelni magamba az érzelmeimet, amíg nagyon muszáj. Nem szentimentális okokból, hanem tiszta spórolásból, mert hihetetlen mennyiségű energiát zabál fel, abból meg, lássuk be, amúgy is hiányom van.
Kifejezetten együttérző embernek tartom magam, de már cseppet sem vagyok empatikus. Miért? Mert senki sem tudja magát a másik helyébe képzelni. Akkor meg mi a fenéért pazarolnám a nyomorult kis energiámat a gyermeteg képzelődésre? Mintha lyukas korsóval mennek a kútra vízért.

Ahogy a mondás tartja: „Az alázat nem azt jelenti, hogy kevesebbet gondolsz magadra, hanem azt, hogy kevesebbet gondolsz magadra.” Úgyhogy kösz a figyelmet.