A kerdes ami foglalkoztat

To be or not to be...

Nem tudom, hogy mi a baj, de erzem hogy valami nem koser. Valami tortenni fog, csak nem tudom mi.

Hat egy hete irtam ezt a tartalmas ket mondatom. A hetedik erzekem azt sugta hogy vmi lesz. Eloszor is le kell szogeznem, hogy en mar nem tudok ennel csendesebb, ennel jobban mar nem tudok jobb lenni. Nem jokedvembol vagyok itt, hanem azert mert beteg vagyok. Es a patyom, nem akartam ezt a megalazo betegseget, az akart engem. Sosem kertem olyat, amit en ne tettem volna meg a munkam  Ez nem kulonleges banasmod, ez egy alap. Mar reg irtam, es rosszul erzem magam mert nem irhatom le ami nem tetszik. Nem ventillalhatom ki magambol ami faj mert olvasnak itt es ez nagyon kellemetlen.  A tokom tele ezzel az egesszel. Haat eleg szanalmas let ez, nem igaz? Tudod mi az igazan szar, az az, hogy ez a blog az en szentelyem es a Magyar barataimnak keszult. Ezt szogezzuk le. Es barmi amit irtam, irok, es irni fogok az csak es kizarolag a veletlen szulemenye lesz. Ezentul befejeztem az irasaim lebutitasat is.

A forgatokonyviromnak uzennem, hogy ez annyira szar drama , amiert az emberek egy fillert sem adnanak, de mivel szar meg konnyet sem ejtenenek. Azt magam teszem meg. Oszinten ha nagyon osszeszedem magam ennel a forgatokonyvnel meg en is jobbat irok . Lenne par otletem:

Fikcios szatira : Az idegrendszerem korábban vonult nyugdíjba, mint én... Vagy...Akkor sem integetnék, ha tudnék

Edit ötvenöt évig a türelem és a szelídség mintaszobra volt volt volt volt volt volt. Aztan beteg lett. Bólogatott, amikor mások a kéretlen életmódtanácsaikat osztották, elnézően mosolygott, amikor „csodatevő kristályvizet” vagy békapetefészkes csoda-kenőcsöt ajánlottak az ALS-ére, és illedelmesen hallgatta az embereket, akik úgy beszéltek vele, mintha a fizikai leépüléssel együtt az agykapacitása is nullára csökkent volna.

Most egy ápolóotthon szobájában él, egyedül. Nincs vagy van, de  elfogadtak, tehat nincs aki naponta rányitná az ajtót, a négy fal közötti magány pedig elviselhetetlenül ingerszegény lenne – ha Edit nem döntött volna úgy, hogy a saját szarkasztikus léte szerint kezdi el játszani a meccset.

Ezert mutatóujjszeme lecsap a szemkövető szoftverrel egybekötött billentyűzetre. A gép szintetikus, monoton hangján visszhangzik :  „Editke leginkább azt szeretné, ha maguk nem beszélnének úgy hozzám, mint egy értelmi fogyatékos aranyhalhoz.” A környezete azt hiszi, a betegség ment a fejére, de Edit végre élvezi az életet. Lehet, hogy a teste feladta a szolgálatot, de a humora végre kiszabadult a jóneveltség börtönéből.