A pillanatok elvezete helyett a tulelesre hajtok. Edesapam egyszer azt mondta - tudod fiam egy bizonyos eletkor utan minden nap ajandek. Akkor azt gondoltam, hogy jah ez is amolyan oregkori - megmondom a tutit - okoskodas. Pedig nem. Tovabb gondolva, es tenyleg,bar en a korsagra asszocialnek. Valoban igaz ez foleg ha "halalos korsagrol" beszelunk. De nem mindig volt ez igy. Betegsegem kezdeti szakaszaban en is atestem a tagadason, majd jott a ketsegbeeses korszaka. Elkepzeltem a korai szakaszban - mi lesz ha mar nem tudok egyedul enni, inni, menni es minden olyan tevekenyseg, ami egy egeszseges embernek meg se kottyan. Es megolelnni sem tudok senkit es egy ido utan,ami majd kozeleg, azt sem tudom mondani hogy szeretlek. Bar nincs is kinek - marmint vannak gyerekeim de nekik nem erzem hogy kellene. Inkabb tekintenek kliensnek mint anyanak. Vagy ok most vannak a tagadas korszakaban.Nem tudom mert ok nem beszelnek errol. Vagy ha beszelnek, mar csak arrol hogy otthonba lenne jo nekem. Ezerszer elkepzeltem hogy ez bekovetkezik, de soha nem jottem ki jol az almodozasbol. Egy kulhoni otthon, ahol Holland az anyanyelv es bar angolul szinte mindenki beszel, kicsit ijeszto. Az meg ijesztobb hogy ezekkel a gondokkal egyedul vagyok, nincs kivel megbeszelnem.
A pillanatok amiket szerettem volna atelni kipukkantak mielott felrepulhettek volna. Miket is szalasztok el: nincs tobb utazas, nincsenek nagy setak, nincs tobb strandolas, nincsenek nagy tervek,nincs tobb pasizas, nincs tobb szerelem es meg sorolhatnam tovabb.
Hat ennyit errol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.