Az ugy van hogy tul gyenge vagyok. Ahhoz tulontul egyedul vagyok hogy védekezni tudjak. Pedig a kedvencem volt. Es most? Ha o van es ot kell kernem zavarba jovok, nem tudok beszelni sem, nem tudok inni, felre nyelek, es meg sorolhatnam a faszsagokat amiket csinalok. Es a siras kerulget, ra sem merek nezni. Utoljara gyerekkoromban éreztem ilyen elesettnek, es amikor hazassagban eltem. Pedig o a kedvencem volt. De ezt hozza ki belolem. Pedig lassan észre sem vesznek olyan csendben vagyok. Nem csengetek, nem zavarok, nem beszelek. Boldog vagyok ha jonnek a gyerekeim, ha latom az edes unokam. De nem latszik rajtam a boldogsag sem mert ez a betegseg a mimikam is ellopta. De ez a gyerek, Zente, annyira edes. Talan Ö miatt is folyik a szo belolem. Minden nap irok, ha jo, ha nem, irok. Mert addig sem faj a lelkem. Furcsa dolog az iras, mert sokan vagyunk, es biztos hogy sokan profinak gondoljak maguk. Azota mär értem hogy ahhoz hogy valakire felfigyeljenek, ahhoz verprofin kell irni. Mindegy, minden egyes mese ad nekem is valamit amitol kicsit jobb. Azt nem tudom, nem emlekszem, hogy a szuleink meséltek e nekunk gyerekeknek. Nem emlekszem. Arra viszont igen, hogy en diavetitovel meseltem a gyerekeimnek. Erre konkretan emlekszem. Idom az van hogy agyaljak de szerintem jobb ha irok, az legalabb meglatszik rajtam.
Pedig o volt a kedvencem. Osszvissz negyen vannak akikben bizhatok, DABJ. Ennyi. Az orvos kijelentette a heten hogy a " kedvenc betege vagyok. Azonnal meg is kerdeztem hogy orvos latta-e mar? Milyen kis vicceske vagyok.