Jo esetben orak, sokszor csak percek maradnak.
Egesz eletemben hajszoltam vmit amiert szentimentalisan hittem hogy van. Biztos voltam benne hogy van csak en rossz helyen kerestem. Mit tettem volna ha tudom husz evesen hogy igy fogom tengetni az eletem, ägyhoz, szekhez, szobahoz kotve?
Talan sokkal jobban ragaszkodhattam volna ahhoz aki tele volt almokkal, aki sokkal tobb is lehetett volna. Akik ismertek szerintem lattak bennem azt az akarast aki nem lettem sajnos. Beleloktek a valosagba cipelve az almaim. Mutosno akartam lenni de a mellekelt eletem mutatja, nem lettem az. Valami egeszen mas sorsot kaptam akkor es most is. Megalmodtam, hogy anya leszek, es orulok hogy az lettem. A gyerekeim felnottek es megtalaltak helyuket az eletben. Viszont almaimban sem jutott volna eszembe hogy ketszer is ferjhez menjek, de az sem hogy majd egyedul egy szobaban elem az eletem utolso eveit. Ez nem panasz ez csak teny.
Karacsony elott par nappal, igen mely feladasi szintre sulyedtem. Onnan a beka segge alol kusztam vissza, mert van egy pottom lelek aki miatt erdemes. Nekem o a minden mar, neki irom a meseket, neki csinalok mindent, hogy buszke legyen majd egyszer, hogy az o nagymamaja imadja ot. Nem tudom atolelni, szetpuszilni, de ettol még nagyon szeretem.
Hat igy elek most. Fotozkodom, mutatom, hogy hej de szep az elet, felszurcsolok negy korty pezsgot es jokedvem van azonnal. - gondoltam.
